Gyerek, gyertyafénynél
Saly Noémi írása
A litera Real Time 1956–2006 című 4. születésnapi partiján Kardos Sándor Horus-archívumának '56-os amatőrfotóihoz írtak kommentárokat az épp születésnapjukat ünneplő szerzők. E szövegeket közli folyamatosan, több héten át a litera.
Emlékszem? Nem tudom. Öthónaposan a pincében. Mami külön rekeszt kapott miattam: úgy vonítottam, hogy a lakók vita nélkül megszavazták neki. Később sokat jártam le oda – eleinte nagymamával, aztán egyedül is. Fáért, ja. Az a szag… Nedves bükkhasábok savanykás párája, Duna- és talajvíz, doh és penész, bizonytalan egérbüdi, ezek mind ott lebegnek, mint egy lapos, lomha felhő. Léc válaszfalak a rekeszek között. Ritkás, sárga fény. Nem tudom eldönteni, félek-e. Igen. Mégse. Otthon lettem a pincében azon az őszön, rettegő egérkölyök.
Van, amitől biztosan félek. A lövések zajától. A tűzijátéktól is, ha váratlanul ér. Augusztus 20-án percenként nézem az órát, mikor kezdődik. Ha elkezdődött, fellélegzem. És ha nem várom, csak úgy jön, hát az két-három véghetetlenül hosszú másodpercig tartó rettenet. Nem az agy, hanem a test retteg, mint egy állat. Emlékszik. Aztán az agy visszaveszi a parancsnokságot, lehülyézi ezredszer is a testet, az kushad szeppenten, csak a gyomorszájban kevereg még egy kicsit a sav.
Nem tudom, mit gondolt mami, ahogy ott gubbasztott velem. Mert a papa rohant a forradalomba. Volt az újságíróknak egy öttagú bizottmánya: Haraszthy, Gimes, Obersovszky, Vészi János meg a papa. Az a kép, a megint megkapott újságíró-igazolványában… A papa. Dzsentrikölyök, cserkész, medikus, jogi doktor, rádiós. Don-kanyar, haditudósító-szolgálat, ellenállás, tíz év gulág, utána egy itthon segédmunkásként. A tesómat tízévesen látta először. Engem tízpercesen. Nem adott ki a kezéből, állítólag. De akkor, azokban a napokban letett mégis. Más dolga volt, még fontosabb.
Jött a teherautó, mesélte mami. Állt a ház előtt, barátok győzködték a papát, pakoljunk már, menni kell, de gyorsan. Nézett rájuk: nem azért jöttem haza tíz év után, hogy elmenjek. Az ölében voltam akkor is? Biztos, mondta mami. Folyton ott voltál. Aha, gondoltam. Talán ilyesmikre is emlékszik a test. Hogy akármi van, nem szabad elmenni.
Volt még másfél évünk. A papa megtanított beszélni. Verseket mondtam a sámliról. Úgy tíz éve, egy társaságban furcsán figyelt egy bácsi. Oda is jött. Maga a Géza lánya – jelentette ki. A papa barátja volt, 46-ban ment el Pestről, a létezésemről se tudott. – Megismertem a hanghordozását, a gesztusait… – suttogta. Megöleltük egymást. – Mi lett apáddal, fiam? – kérdezte, reménykedés volt a hangjában.
Hát az sose fog kiderülni. Nagy Imréék kivégzése után egy héttel vakbélgyulladást kapott. Három verzió van. Az egyik szerint ő nem engedte, hogy műtsék. Elég volt az a tíz év. Nem akarta, hogy agyonverjék, kínozzák, brutálisan megöljék, s még nekünk is bajunk legyen. A másik verzió szerint nem volt orvos a Jánosban, aki hozzá mert volna nyúlni. A lágerben tífuszon is átesett, nem is értették, mitől ver még a szíve. A harmadik verzió szerint nem ezért nem mertek hozzányúlni, hanem mert megtiltották nekik. Szóval nem tudom. Egy a biztos: hogy meghalt. Ágyban, párnák közt. Nem lett hős, bár az volt. Én se lettem áldozat, csak árva. De annak nagyon szabad.
Saly Noémi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése