„És nincs ítélkezés”
Beszélgetés Saly Noémivel
Saly Noémi irodalom- és művelődéstörténésszel a Pesti csodabogarak (Ab Ovo, 2005) című könyv szerzőjével Krúdy hűséges figyelméről, a regényes időkről és a 19. századi Budapest vendéglátós maffiájáról beszélgettünk.
Hat Krúdy-„hős” történetének eredtél a nyomába. Miért épp rájuk esett a választás, hiszen tudjuk, Krúdynál gyakori az „élethű” portré?
Nem szűnő ámulattal méltányolom, ahogy Krúdy az embereket figyelte és ábrázolta. Ebből a szempontból az egész magyar irodalomban csak két kortársa fogható hozzá: Kosztolányi és Szép Ernő. Tárgyilagosság és líra, szeretet és utálat elképesztő ötvözetére gondolok, amelyben mindig ott van egy csöpp irónia, bölcs félmosoly. Ha a világirodalomban kell párhuzamot keresgélnem, akkor persze Flaubert jut eszembe (habár nála több az epe, mint a méz), meg Hrabal, aki úgy tud nem undorodni, mint egy bélpoklosokat ápoló középkori szerzetes. Évtizedek óta törekszem, tanulok ilyen szemmel nézni. Még nem mindenkire tudok, és nyilván van, akire soha nem is fogok így: pőre aljassággal vagy makulátlan emberi tisztasággal szembesülve nehéz működésben tartani ezt a nagyon összetett, mindenre kiterjedő figyelmet. Hat csodabogaram remek tananyag ebben az iskolában: bonyolult személyiségek voltak, szokatlan módon viselkedtek, így vagy úgy, de mind a hatnak kudarc az élete, és mind a hat igazi hős volt a maga módján. Vegyük még hozzá mindehhez a kereteket, amelyek között a történetük játszódik: a századfordulós Budapestet, mindenféle negyedével, intézményével és polgárainak mindenféle rétegével, az arisztokratáktól és művészektől a rikkancskölykökig. Már a kutatás során fölfedeztem, írás közben pedig amennyire csak tudtam, ki is aknáztam a hat életutat övező társadalmi sokféleségben rejlő lehetőségeket. Nagyokat játszottam például a nyelvvel: hőseim saját írásainak a nyelvével, a korabeli sajtó és az emlékezők írásainak nyelvével – és hát nekem magamnak is mesélnem kellett…
Mennyire jellemző Krúdyra az az epikai szemlélet, amely magától értődően, az életet eleve valamely fikcióként-irodalomként átélve formál a mindennapok szereplőiből próza-alakokat?
Krúdyra nagyon jellemző, ez kétségtelen. De a realizmus, sőt a romantika sok képviselője járta már előtte ezt az utat. Dickens példájára maga hivatkozik (idézem is a bevezetőben), és gyakran szokták emlegetni Balzacot, aki az Emberi színjátékban úgy kétezer marionett-figura életének madzagjaival bűvészkedik – a francia „bogarászok” az ő hőseinek nagy részéről is ki tudták deríteni, ki volt a való életből választott előképük. A magyarok közül Jókai is kedvtelve játszott ezzel, Szép Ernő pedig, azt hiszem, ugyanazt csinálta, amit Krúdy. Úgyhogy a jelenség nem egyedi, inkább a megvalósulás színvonala egyedülálló.
Korszakos értelemben mondható-e, hogy Krúdy idejében az élet is „regényesebb” volt?
Egy frászt volt regényesebb. Különben meg mi az, hogy regényes? Bovaryné élete regényes volt? Hát nincs laposabb sztori a világon! De jobb regény sincs sok. Példálózhatnék az Iskola a határon-nal is, a kedvenc könyvem, számtalanszor végigolvastam. Viszont ha el kellene mesélnem a történetét, nagy bajban lennék. Értem, persze, hogy mire gondolsz, de NEM. Ha kellő figyelemmel és szeretettel nézünk rá, minden emberi élet regényes. Nem ez változott, hanem maga a regény meg az arról való gondolkodás – mármint az íróké és az irodalomtudósoké. Az olvasók zöme még normális.
Amikor Wilhelm Drostéval beszélgettem, ő Ady kapcsán a „helyérzékenységét” emelte ki. Ezt főleg városokra, Váradra, Pestre, Párizsra értette. Krúdynál a Pest-érzékenység a különböző helyszíneken felbukkanó figurákra is kiterjed. Mi jellemző erre a figyelemre, milyen az iránya, ami alapján kiszemeli alakjait?
Krúdy figyelme egyszerűen mindenre kiterjedt. Már egészen fiatal korában úgy figyelt, mint egy bölcs, öreg kutya. Letelepedett valahol, nem csinált semmit, de minden érzékszerve szüntelenül működött, még akkor is, ha ülve aludt a kocsmaasztal mellett. Látott, hallott, ízlelt, szagolt, minden szőrszálával, bőrsejtjével felfogott valamit. Aztán hajnalban belemártotta a pennát a lila téntába, és szinte javítás nélkül, gyöngybetűkkel elmesélte. Budapestnek jóformán nincs olyan negyede, utcája, amelyik elő ne fordulna az írásaiban. Persze többször jelennek meg azok a környékek, ahol élt vagy sokat járt, és az is igaz, hogy különösen szerette a város rejtett zugait, ahogyan a lélek rejtett zugai is nagyon érdekelték. Tehát ami az embereket illeti: ugyanez a helyzet. Uralkodóktól a terézvárosi kurvákig vagy egy kis tabáni írnokig mindenki érdekes. És nincs ítélkezés. Vetemedjék rá az olvasó, ha mer…
Mekkora lehetne egy teljes Krúdy-galéria?
Nálam most körülbelül ezer név van, és simán össze lehetne gyűjteni még legalább két-háromszázat, de lehet, hogy többet is. Sokukról nem tudni semmit, legföljebb a címtárból igazolható, hogy valóban léteztek, de sok olyan is van köztük, aki bekerülhetett volna akár ebbe a bogárgyűjteménybe is. A magyar művelődéstörténet vagy a politikai élet nagy alakjairól most ne is essék szó, őhozzájuk én nem kellek.
Vannak-e további terveid ebben a témában?
Hajaj. Ha időm lenne annyi… Most Császtvay Tündével közösen írunk egy következő kötetet az Ab Ovo kiadó számára, a régi Pest hírhedt rendőrkapitányáról, Thaisz Elekről és szerelméről, Reich Fániról. Thaisz addig járt „ellenőrizni” az éjszakába, mígnem összegabalyodott az Újvilág mulató táncmesterének világszép feleségével. Az ügyből botrány kerekedett, amit Thaisz állítólag úgy talált helyesnek megoldani, hogy saját rendőrorvosaival tébolydába záratta az őrjöngő férjet, aki ott meg is halt. Thaisz elvette Fánit, és a markukban tartották a várost: a mulató- és kávéház-tulajdonosok, kuplerosnék, kerítőnők tejeltek nekik, mint a parancsolat, mert csak így tudták elkerülni a rendőri zaklatásokat, üzletük bezárását, sőt esetleg a letartóztatást. Nekünk most először is ki kell derítenünk, hogy ebből a rémtörténetből mennyi a valóság és mennyi a városlegenda, azután pedig megpróbáljuk híven összefoglalni azt, amit biztosra vehetünk. A kutatás számomra azért is nagyon érdekes, mert az 1860-1880 közötti időszakban járunk, amiről sokkal kevesebbet tudok, mint a millennium és az első világháború közötti évekről.
Ha ezzel megleszünk, Tabánt szeretnék írni végre, de radikálisan elszakadva attól a cukros takonyban cuppogó nosztalgiázástól, amely már közhelyszerűvé tesz mindent, amit írtak-írnak róla. Engem nem a romantikája érdekel, hanem a hétköznapi valósága, a polgárai, akik között dúsgazdag kereskedőtől és csillagász bárótól barlanglakóig minden volt, a Monarchia összes létező nemzetiségéből és vallásfelekezetéből. Ami megmaradt belőle, a mai napig csuda. Születésem óta, éppen ötven éve itt élek, ideje, hogy ezt megköszönjem valahogy.
Jánossy Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése